Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Szabó Lőrinc: Soha

 

S megint a gyepszegélyes homokút,
aztán a tág kép, föl, a réten át,
aztán, mint húsz évig, a sok virág,
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,
mint egykor, elém szalad: újra búg
a gerle, szív suttog és minden ág:
őt jelzi az édesedő világ
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:
tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek,
aztán a végső hajlat, sietek,
aztán a jázminsor a rács megett,
aztán háza teteje, ablaka,
aztán egy kis kéz, aztán ő maga:
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

 

 

 

Kép

 

Mécs László: A királyfi három bánata


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
 
 
Petőfi Sándor:

AZ ÁRVA LYÁNY

1

Csak egy lénnyel van kevesebb,
Mint tennap volt,
S nekem ugy tetszik: az egész
Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék
A sírba őt:
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?

Te nap valál, én sugarad.
Itt mért hagyál?
Hisz sugarát elviszi a
Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád; hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.

Itt állok, ahol rajtad a
Sír halma kél.
S messzebb vagy mégis a világ
Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék,
Ezt rebegém:
"Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!"

Fölkelt-e a föltámadás
Majd tégedet,
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?!

2

Virasztánk kínosan
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.

Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem soká közénk
Egy vendég érkezék...
Jött a halál.

Anyácskám, édesem,
Jó szívedet
Keze megérinté,
S verése szűnt belé
S hidegedett.

Midőn közel vala
A szörnyü vég,
Mint hervadt fára le
Az ősz esős köde
Rád borulék.

Beléd akartam én
En éltemet
Csókolni... s oh szülém,
Te csókolád belém
A tiedet!

3

Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.

Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."

Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből anyám,
Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?

Pest, 1847. március

valaki más


csak ennyi, s nem volna más
csak féltve őrzött tény, sok eltorlaszolt kép,
semmi más.
semmi más, csak álnok szenvedély
sok hosszan tartó szép helyén.
ha tényleg nem volna más, csak azt kérném
a rossznak átkelőhelye nem,
az az egy, az az egy ne legyek.
ha tényleg nem volna más,
csak elhasznált esély, és vásárolt remény
semmi más.
semmi más, csak megszeppent, s remélt
sok szétzúzható érv helyén
csak ennyi, s nem volna más, hogyan kérném
a létnek olcsó ékszere nem,
csak az az egy, az az egy ne legyek.
majd valaki más, valaki más,
aki a csendből semmit meg nem értene.
valaki más, valaki más,
aki a széphez a napnak háttal kezdene.
kinek oly távol az ott, valahol
kinek mindegy, hogy épp kirabolt.
csak ennyi, s nem volna más
csak végtelen szeszély, és megperzselt erény
semmi más.
semmi más,
s a kímélet helyén, csak kíméletlen szenvedély.
ha tényleg nem volna más, hogyan kérném
a bánat ébredő fele nem,
csak az az egy, az az egy ne legyek.
majd valaki más, valaki más,
aki a kincseit szerteszéjjel engedi
majd valaki más, valaki más,
akinek nincs mit a más szívébe rejteni.
a keveset áldani nem, ne keress.
az az egy, az az egy ne legyek!
majd valaki más, valaki más,
aki a csendből semmit meg nem értene,
majd valaki más, valaki más,
s az a más nem, ne én, csak ne én legyek.
majd valaki más,
aki a kincseit szerteszéjjel engedi.
majd valaki más, valaki más,
akinek nincs mit a más szívébe rejteni,
majd valaki más.